Nem sok Sherlock Holmes adaptációt vagy pastiche-t olvastam
eddig, de ki merem jelenteni, hogy a Dust and Shadow az örök kedvenc top hármas
listámon biztos helyezett.
Ha nem olvastok, csak egy nem Doyle által írt SH könyvet
egész életetekben, válasszátok ezt a művet.
Egyhangú lesz az értékelésem, mert nincs olyan, amiről
rosszat tudnék írni, hacsak azt nem, hogy kevés volt, kérek még. :D
A nyelvezete szerintem jól sikerült, bár nem anyanyelvem az
angol, ezért az anakronizmus és az amerikanizmus nekem nem igazán tűnik fel. Viszont
Faye elérte, hogy úgy érezzem, egy viktoriánus kori visszaemlékezést olvasok,
anélkül, hogy annyiszor téptem volna a hajamat a nem értésemen, mint mikor
Doyle-t olvasok. Külön dicséret, hogy rosszul tudok akció jelenteket írásban
követni, de itt a végén nem voltam annyira elveszve, mint máskor.
A cselekmény gördülékeny, megfelelő tempóban váltják egymást
a pörgősebb és a mélázóbb részek. Ugyan nem vagyok Hasfelmetsző Jack szakértő,
de a megoldás számomra hihető és jól kitalált volt. Végig izgalmas volt
olvasnom, miután gyanakodni kezdtem a bűnösre, és a tényleges hajtóvadászatkor
is.
A sötétebb hangulat ellenére is van benne bőven szarkazmus, ó, de
még milyen gyöngyszemek.
Az írónő nem csak magukkal a gyilkosságokkal és a nyomozással foglalkozik, hanem annak következményeivel is a társadalomra. Olvashatunk a politikusoknak, Whitechapel lakosságának és a sajtónak a reakcióiról. Ami viszont nekem a legjobban tetszett, és ezért millió köszönet Lyndsay Faye-nek, a nyomozás pszichológiai hatása, Watsonra és Holmesra különösen. Imádom, ha a lélektani része helyén van egy könyvnek, annyira jó, hogy emberként kezeli a szereplőket, és nem papírfiguráknak vagy szuperhősöknek.
Az írónő nem csak magukkal a gyilkosságokkal és a nyomozással foglalkozik, hanem annak következményeivel is a társadalomra. Olvashatunk a politikusoknak, Whitechapel lakosságának és a sajtónak a reakcióiról. Ami viszont nekem a legjobban tetszett, és ezért millió köszönet Lyndsay Faye-nek, a nyomozás pszichológiai hatása, Watsonra és Holmesra különösen. Imádom, ha a lélektani része helyén van egy könyvnek, annyira jó, hogy emberként kezeli a szereplőket, és nem papírfiguráknak vagy szuperhősöknek.
És itt térnék rá a karakterekre. Senki, aki kánon
szereplővel találkozunk, nem viselkedik karakteridegen módon. Az ACD művek
iránti tisztelettel és szeretettel bánik velük az alkotó, és végig azt éreztem,
hogy ő is annyira szereti ezeket a fikcionális karaktereket, mint én. Nagy
pirospont, hogy nem lett elfeledve, hogy Watson katonaorvosként kezdte a
pályafutását. Akit még kiemelnék: Lestrade! A munkakapcsolat-barátság-tisztelet,
ami közte és Holmes között van nagyon jól lett ábrázolva.
Utoljára hagytam a fő elemet, amin egy SH adaptáció sikere
múlik az én szememben: Holmes és Watson kapcsolata. Mit mondjak, tökéletes.
Cívódnak, mint az idős házasok, de mikor bajba kerülnek, vállvetve próbálnak
kikerülni a bonyodalmakból, aggódnak egymásért, lelki támaszt nyújtanak, tűzbe
mennek a másikért... jó, nem sorolom, mert itt lennénk holnap is. :D
Összegezve, olvassatok Dust and Shadows-t!
Interjú Lyndsay Faye-jel: (a napokban hallgattam újra, nem
emlékszem, hogy spoileres lenne)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése